Gondolom az előzőek alapján elég súlyos dolgokat képzeltek el, de csak mert nincsenek lila foltok, még lehetnek sebek. Nem vertek, nem molesztáltak, nem is halt meg senki. Azt hiszem sok esetben átlagos vagyok, nem olyan súlyos problémákkal. Többek között ezzel vigasztaltam magam évekig, hogy másoknak, sokaknak, százszor rosszabb. De ha most körülnézek, a kortársaim közül senkit nem találok, akinek olyan problémái volnának, mint nekem és tudom, hogy el kell ismernem, hogy amit én átéltem nem normális és nem csekély dolog. Muszáj végre elfogadnom ezt, hogy a jövőmre is reményekkel telve tekinthessek.

Azt hiszem kevés olyan dolog van, ami rosszabb a magánynál, mert magányodban úgy érzed nem foglalkoznak veled, hogy nem vagy elég érdekes és fontos ahhoz, hogy figyelemre méltassanak.

Emlékszem a magány érzésére kisgyermek koromból, ha másra nem is. Múltkor szíven is csapott, ahogy a mamám arról mesélt, hogy kértük sírva, hogy maradjon, hogy valaki legyen velünk, és ő hogyan mondott szomorúan nemet édesanyámmal és sokakkal együtt. Ebben nőttem fel és évekig racionális magyarázattal meg tudtam magamnak magyarázni az okát, de a következményeivel ma kell megküzdenem. A szüleim egy éttermet nyitottak a pincénkben, és éjjel-nappal ott dolgoztak, egy szabad napjuk sem volt. Romániából jöttek, a Partium területéről és a munka, a nagyravágyás létük alapját képezte mindig is. Rokonunk sem volt a közelben, mama alatt, azt a személyt értem, aki egészen kicsiként még vigyázott ránk, rám és a húgomra. Csak másfél év van köztünk, rám is vigyázni kellett volna még, mikor már én vigyáztam rá. Anya viccesen szokta mesélni, hogy délben lementem a pincébe, a vendéglőbe és hangosan elkiáltottam magam, hogy Petra kakilt és jöjjön. Amikor pisilt, ki tudtam törölni a fenekét, de a nagy dolgot úgy néz ki nem vállaltam. Arra már emlékszem, hogy megfürdetem, hogy lefekvéskor, mivel egyedül vagyunk a magnóba egy mese kazettát rakok és arra alszunk el. Emlékszem arra, hogy este felriadok a szüleim veszekedésére és magamhoz ölelve vigasztalom a síró húgomat és ezt újra és újra, mert mióta csak az eszemet tudom, utálták egymást és mindig csak veszekedtek. 

Volt persze, amikor ráértek és váltva velünk tudtak lenni egy kicsit. Emlékszem, hogy apával a Dáridót néztük és a nagycipőjében táncoltunk rá. Emlékszem, hogy egyszer ott felejtett az oviban. Emlékszem arra, hogy mindig is utáltam, amiért bántja anyát. 

A kertben sok gyümölcsfánk van, a nyár mindig a gyümölcsök leszedésével és kimagozásával kezdődött. Azt hiszem a cseresznye és meggymagozás az első olyan dolog, ahol a munka fogalmát megtanultam. Emlékszem, hogy utáltam egész nap ott ülni napokon keresztül és magozni. A tévét akartam bámulni, ahogy máskor is. Az egyik legrosszabb élményem is ehhez kötődik. Anya megígérte, hogy ebéd után kapunk fagyit, még azt is tudom, hogy sült csirkecomb volt, amiből alig ettünk valamit, majd zsíros kézzel rohantunk a fagyis hűtőhöz. Ott volt éppen az óvó nénim is, hogy miért, már fogalmam sincs, a lényeg nem is ez, hanem hogy ő látva ezt, megjegyezte: „Ezen is látszik a neveltetés” . A dologból apám hatalmas ügyet csinált, nagy veszekedést rendezett miatta anyával és hozzánk is odajött, hogy megneveljen minket. Nem emlékszem rá, hogy engem valaha is megpofozott volna, de az ahogy Pepinek levág egy pofont, mindörökre beleégett az emlékezetembe. A fagyi, a bagaméris fagyi a kezében volt, csoki, vanília, eper. A pofon hatására az eper leesett a fűbe. Az emlék évekig kísértett, pedig a veszekedés mindennapos volt, ez az eset pedig nem is volt olyan különleges. De ma már tudom, hogy ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy később, tinédzserként mindig sokat veszekedtem apámmal, azért hogy velem veszekedjen, rajtam töltse ki a dühét és ne máson.