Minden a szédüléssel kezdődött. A világ forogni kezdett, mire én csak a fejem ráztam és mentem tovább. Aztán zsibbadni kezdett a bal lábam, és én sántikálva, de mentem tovább. Viszont a zsibbadás, - mintha tagjaim eltűntek volna - felkúszott a hasamra, a karomra, az arcomra. A szám groteszkül féloldalasan mozgott és én azt hittem agyvérzést kapok.

Kórházba kerültem és félig-meddig öntudatlan állapotba,nem akarok róla részletesebben beszélni, mert azóta is kísért és elborzaszt. A lényeg, hogy nem találtak semmit, azt mondták egészséges vagyok, vagyis csak testileg, merthogy a tüneteim okát az elmémben kell keresni. Tagadtam és nem mertem magamnak bevallani, hogy ez igaz lehet. A múltamat gondosan lezártam és elfogadtam, megtanultam vele együtt élni, és nem tudtam megérteni, miért akkor tör rám, mikor már tényleg kezdene jó irányba tartani az életem.

Hallgattam rájuk, mert a tüneteim nagyon is valósak voltak és nem akartam még egyszer átélni azt, amit akkor. Hallgattam rájuk, mert attól fogva rettegtem önmagamtól, azoktól a kilátásoktól, amiket fölvázoltak előttem. Rendszeresen és sokszor kaptam a táskám után és kotortam ki belőle a gyógyszert, amit akkor kellett volna bevennem, ha rám törne a „roham”. Utáltam a gondolatot és az érzést, hogy egy szem bogyótól függök, hogy azt tanácsolják, szedjek gyógyszert, járjak pszichológushoz és gondoljam át egész addigi életemet. De megtettem, mert fiatal vagyok és csak 18 éves, és én is szép jövőt terveztem magamnak gyógyszerek, rohamok és rettegés nélkül.

Nem tudom hányan jártak pszichológushoz és milyen tapasztalataik vannak róla, de én utáltam minden percét. Összesen kétszer voltam, de megfogadtam, hogy soha többet nem megyek. Elismerem ez csak egy példa és nem szabad általánosítani, szóval nem is teszem, csak azt írom le, amit én annál az egynél tapasztaltam. Bűnös. Ez sütött minden egyes mondatából, minden egyes fölényes pillantásából. Azt kérte meséljek, és a szavaim mögött a cselekedeteimben rejlő hibákat bizonygatta. Azt, hogy Nekem, min kell változtatnom, hogy Nekem mit kell elismernem és mit kell Nekem elfogadnom. Minden mondatom és gondolatom mentegetőzés volt, miközben lelkem szétvetette a szégyen.

Tudom, tudom, hogy nincs igaza, de attól még fáj és most is úgy érzem, hogy el kell valakinek mesélnem, hogy tényleg kimondják, nem vagyok bűnös és nem vagyok reménytelen eset sem. El kell mesélnem valakinek, mert már beismerem, hogy a múltam az, ami megfertőzi a jelenem és a jövőm és sokan azt mondják, hogy jót tesz, ha kibeszéljük magunkból a dolgokat, én pedig hiába keresem hónapok óta az alkalmat, képtelen vagyok megszólalni és beszélni bárkivel is. Az emlékek és gondolatok csak a fejemben cikáznak és emésztenek fel. Ezért most mesélek, és előre is köszönöm, hogy meghallgattok.