Gondolom az előzőek alapján elég súlyos dolgokat képzeltek el, de csak mert nincsenek lila foltok, még lehetnek sebek. Nem vertek, nem molesztáltak, nem is halt meg senki. Azt hiszem sok esetben átlagos vagyok, nem olyan súlyos problémákkal. Többek között ezzel vigasztaltam magam évekig, hogy másoknak, sokaknak, százszor rosszabb. De ha most körülnézek, a kortársaim közül senkit nem találok, akinek olyan problémái volnának, mint nekem és tudom, hogy el kell ismernem, hogy amit én átéltem nem normális és nem csekély dolog. Muszáj végre elfogadnom ezt, hogy a jövőmre is reményekkel telve tekinthessek.

Azt hiszem kevés olyan dolog van, ami rosszabb a magánynál, mert magányodban úgy érzed nem foglalkoznak veled, hogy nem vagy elég érdekes és fontos ahhoz, hogy figyelemre méltassanak.

Emlékszem a magány érzésére kisgyermek koromból, ha másra nem is. Múltkor szíven is csapott, ahogy a mamám arról mesélt, hogy kértük sírva, hogy maradjon, hogy valaki legyen velünk, és ő hogyan mondott szomorúan nemet édesanyámmal és sokakkal együtt. Ebben nőttem fel és évekig racionális magyarázattal meg tudtam magamnak magyarázni az okát, de a következményeivel ma kell megküzdenem. A szüleim egy éttermet nyitottak a pincénkben, és éjjel-nappal ott dolgoztak, egy szabad napjuk sem volt. Romániából jöttek, a Partium területéről és a munka, a nagyravágyás létük alapját képezte mindig is. Rokonunk sem volt a közelben, mama alatt, azt a személyt értem, aki egészen kicsiként még vigyázott ránk, rám és a húgomra. Csak másfél év van köztünk, rám is vigyázni kellett volna még, mikor már én vigyáztam rá. Anya viccesen szokta mesélni, hogy délben lementem a pincébe, a vendéglőbe és hangosan elkiáltottam magam, hogy Petra kakilt és jöjjön. Amikor pisilt, ki tudtam törölni a fenekét, de a nagy dolgot úgy néz ki nem vállaltam. Arra már emlékszem, hogy megfürdetem, hogy lefekvéskor, mivel egyedül vagyunk a magnóba egy mese kazettát rakok és arra alszunk el. Emlékszem arra, hogy este felriadok a szüleim veszekedésére és magamhoz ölelve vigasztalom a síró húgomat és ezt újra és újra, mert mióta csak az eszemet tudom, utálták egymást és mindig csak veszekedtek. 

Volt persze, amikor ráértek és váltva velünk tudtak lenni egy kicsit. Emlékszem, hogy apával a Dáridót néztük és a nagycipőjében táncoltunk rá. Emlékszem, hogy egyszer ott felejtett az oviban. Emlékszem arra, hogy mindig is utáltam, amiért bántja anyát. 

A kertben sok gyümölcsfánk van, a nyár mindig a gyümölcsök leszedésével és kimagozásával kezdődött. Azt hiszem a cseresznye és meggymagozás az első olyan dolog, ahol a munka fogalmát megtanultam. Emlékszem, hogy utáltam egész nap ott ülni napokon keresztül és magozni. A tévét akartam bámulni, ahogy máskor is. Az egyik legrosszabb élményem is ehhez kötődik. Anya megígérte, hogy ebéd után kapunk fagyit, még azt is tudom, hogy sült csirkecomb volt, amiből alig ettünk valamit, majd zsíros kézzel rohantunk a fagyis hűtőhöz. Ott volt éppen az óvó nénim is, hogy miért, már fogalmam sincs, a lényeg nem is ez, hanem hogy ő látva ezt, megjegyezte: „Ezen is látszik a neveltetés” . A dologból apám hatalmas ügyet csinált, nagy veszekedést rendezett miatta anyával és hozzánk is odajött, hogy megneveljen minket. Nem emlékszem rá, hogy engem valaha is megpofozott volna, de az ahogy Pepinek levág egy pofont, mindörökre beleégett az emlékezetembe. A fagyi, a bagaméris fagyi a kezében volt, csoki, vanília, eper. A pofon hatására az eper leesett a fűbe. Az emlék évekig kísértett, pedig a veszekedés mindennapos volt, ez az eset pedig nem is volt olyan különleges. De ma már tudom, hogy ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy később, tinédzserként mindig sokat veszekedtem apámmal, azért hogy velem veszekedjen, rajtam töltse ki a dühét és ne máson.

Minden a szédüléssel kezdődött. A világ forogni kezdett, mire én csak a fejem ráztam és mentem tovább. Aztán zsibbadni kezdett a bal lábam, és én sántikálva, de mentem tovább. Viszont a zsibbadás, - mintha tagjaim eltűntek volna - felkúszott a hasamra, a karomra, az arcomra. A szám groteszkül féloldalasan mozgott és én azt hittem agyvérzést kapok.

Kórházba kerültem és félig-meddig öntudatlan állapotba,nem akarok róla részletesebben beszélni, mert azóta is kísért és elborzaszt. A lényeg, hogy nem találtak semmit, azt mondták egészséges vagyok, vagyis csak testileg, merthogy a tüneteim okát az elmémben kell keresni. Tagadtam és nem mertem magamnak bevallani, hogy ez igaz lehet. A múltamat gondosan lezártam és elfogadtam, megtanultam vele együtt élni, és nem tudtam megérteni, miért akkor tör rám, mikor már tényleg kezdene jó irányba tartani az életem.

Hallgattam rájuk, mert a tüneteim nagyon is valósak voltak és nem akartam még egyszer átélni azt, amit akkor. Hallgattam rájuk, mert attól fogva rettegtem önmagamtól, azoktól a kilátásoktól, amiket fölvázoltak előttem. Rendszeresen és sokszor kaptam a táskám után és kotortam ki belőle a gyógyszert, amit akkor kellett volna bevennem, ha rám törne a „roham”. Utáltam a gondolatot és az érzést, hogy egy szem bogyótól függök, hogy azt tanácsolják, szedjek gyógyszert, járjak pszichológushoz és gondoljam át egész addigi életemet. De megtettem, mert fiatal vagyok és csak 18 éves, és én is szép jövőt terveztem magamnak gyógyszerek, rohamok és rettegés nélkül.

Nem tudom hányan jártak pszichológushoz és milyen tapasztalataik vannak róla, de én utáltam minden percét. Összesen kétszer voltam, de megfogadtam, hogy soha többet nem megyek. Elismerem ez csak egy példa és nem szabad általánosítani, szóval nem is teszem, csak azt írom le, amit én annál az egynél tapasztaltam. Bűnös. Ez sütött minden egyes mondatából, minden egyes fölényes pillantásából. Azt kérte meséljek, és a szavaim mögött a cselekedeteimben rejlő hibákat bizonygatta. Azt, hogy Nekem, min kell változtatnom, hogy Nekem mit kell elismernem és mit kell Nekem elfogadnom. Minden mondatom és gondolatom mentegetőzés volt, miközben lelkem szétvetette a szégyen.

Tudom, tudom, hogy nincs igaza, de attól még fáj és most is úgy érzem, hogy el kell valakinek mesélnem, hogy tényleg kimondják, nem vagyok bűnös és nem vagyok reménytelen eset sem. El kell mesélnem valakinek, mert már beismerem, hogy a múltam az, ami megfertőzi a jelenem és a jövőm és sokan azt mondják, hogy jót tesz, ha kibeszéljük magunkból a dolgokat, én pedig hiába keresem hónapok óta az alkalmat, képtelen vagyok megszólalni és beszélni bárkivel is. Az emlékek és gondolatok csak a fejemben cikáznak és emésztenek fel. Ezért most mesélek, és előre is köszönöm, hogy meghallgattok.